Wednesday, August 29, 2012

Elköszöntünk a helyiektől


Valamit szerettünk volna adni a bódvalenkeieknek ott tartózkodásunk legvégén. Valamivel megköszönni, viszonozni a vendéglátásukat, a bizalmat, őszinteséget, türelmet, amit egy héten át kaptunk tőlük. Nem, nem adományt. Annál valami személyre szólóbbat. Úgy döntöttünk, az utolsó este levetítünk nekik egy válogatást az általunk készített bódvalenkei fotókból.

Magunk sem gondoltuk volna, mennyi bonyodalommal és izgalommal járhat egy ilyen egyszerűnek hangzó esemény megvalósítása. Először is szükségünk lesz egy megfelelő vetítőfelületre. A helyi kápolna fala alkalmas lehet! – na igen, de van-e kellő hosszúságú hosszabbítónk? Kérjük meg a közeli házak lakóit, hogy használhassuk tőlük az áramot! – nem jelent az túl magas költséget nekik? Mindenképpen várjuk meg a sötétedést! – nem alszanak-e akkor már a gyerekek? Nem fognak-e egyesek megharagudni, hogy nem szerepelnek a fotókon? És mások, hogy szerepelnek rajta?...

De a tengernyi kérdés ellenére erősebb volt bennünk a vágy, hogy valami gesztussal megháláljuk nekik a lenkei élményeinket. Így hát belevágtunk. Míg hárman házról házra járva igyekeztek mindenkit meghívni az eseményre, addig a többiek lázasan dolgoztak azon, hogy semmilyen technikai gubanc ne merülhessen fel. A fájl túl nagynak bizonyult. Konvertáljuk. A laptopon lévő operációs rendszer programjával nem lehetett megnyitni. Akkor vigyük ki az asztali gépet.

A képvetítés híre gyorsan terjedt a faluban. Az utolsó házakban már nem is volt szükséges személyesen átadni az üzenetet. „Ó, már tudok róla! Az ember lent volt a faluban, ő mondta. Adok a gyerekekre pulcsit és megyünk.” Fél 9 előtt pár perccel Bódvalenke főterén vagy harminc helybéli lebzselt - idősek, fiatalok, férfiak, nők egyaránt. Elszánt csapatunk tagjai pedig egyre idegesebben babráltak a zsinórokkal, igyekeztek életet lehelni a számítógépbe, projektorba. Lefagyott. Az összegyűlt tömeg egyre jobban zúgolódik. Páran mintha lemondóan hazafelé indultak volna, amikor végre valahára sikerült az első fényképet megjeleníteni a falon.

Kitörő kacagással fogadtak minden helybéliről készült fotót. Legyen az egy idős néni a konyhájában, a falu ezermester bolondja, vagy bármelyik gyerek, a hasukat csapkodták a nevetéstől. Hogy ő az, ott van, azt ismerjük, micsoda fejet vág. Mi, szervezők pedig egyre nyugodtabbnak éreztük magunkat, ahogy múltak a percek. Megérte, de bizony, hogy megérte, hogy élvezi mindegyikük. A vetítés befejezését követően, mielőtt mindenki visszaballagott saját házába, egyszerre kiáltottuk, hogy „Köszönjük, Bódvalenke!” Nem tudnám eldönteni, melyikünknek jelentett ez nagyobb élményt.     

No comments:

Post a Comment